Elhunyt Dr. Nagy Sándor

Tanszékünk egykori oktatója, tisztelt munkatársunk 2014. július 2-án elhunyt. Emlékét kegyelettel őrizzük.

Búcsúztatása 2014. július 25-én, délután 4 órakor lesz a Deák téri evangélikus templomban.



[Dr. Nagy Sándor]

 

Dr. Nagy Sándor búcsúztatása

 


Dr. Dunai László, dékán





Tisztelt gyászoló Család és gyászoló gyülekezet!



Búcsúzom Dr. Nagy Sándor műegyetemi docens úrtól, tanárunktól, egyetemi kollégánktól, egyetlen munkahelye a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Hidak és Szerkezetek Tanszék nevében. Búcsúzom Sándortól, aki még fiatal doktorandusz koromban megtisztelt azzal, hogy barátjának fogadott.



Dr. Nagy Sándor 1926-ban született a Vas megyei Bobán. Édesapja, akiről mindig nagy tisztelettel és szeretettel beszélt, zalaegerszegi evangélikus lelkész volt. Nagyapái is lelkipásztorok voltak, esperesként templomok és iskolák építői. Sándor úgy tartotta, hogy az ő örökségüknek is szerepe lehetett abban, hogy építőmérnök lett. 



A középiskolát Zalaegerszegen, kitűnő eredménnyel végezte el 1945-ben, majd megkezdte tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetem Mérnöki Karán, a nagy mérnök generáció tagjaként, többek között Halász Ottóval és Kollár Lajossal. 



Jeles minősítésű mérnöki oklevelét 1951-ben szerezte meg, majd az I. sz. Hídépítéstani Tanszékre, Dr. Korányi Imre tanszékére nevezték ki tanársegédnek. Ettől kezdve – változó szervezeti keretek között – folyamatosan ezen a tanszéken dolgozott. Az indulás egész életére meghatározó volt, professzorának szakmai elhivatottsága, vezetői és emberi kvalitása oktatói tevékenysége során mindvégig példaként állt előtte. Kezdetben a tartók statikája, majd a hídépítés és a magasépítési acélszerkezetek tárgyainak oktatásában vett részt. Az egyetemi katedra mellett gyakorlati tervező munkát is folytatott: másodállásban az UVATERV Hídirodáján és a FŐMTERV Hídosztályán is dolgozott az 50-es években.



1953-57 között a Rektori Hivatal Oktatási Osztályának munkatársa is volt. Az 1956-os forradalmi események során Korányi professzor, a Forradalmi Tanács tagja őt bízta meg, hogy a kar személyzeti anyagát – az esetleges bosszút elkerülendő – helyezze biztonságba. A saját káderanyagába betekintve „klerikális, reakciós” minősítést talált. A forradalomban betöltött tevékenységéért fegyelmi eljárást indítottak ellene, és csak a tanúként megidézett Cholnoky rektor úr bátor kiállásának köszönhetően maradhatott a tanszéken. 



A hatalom által kijelölt helyét tudomásul véve végezte tovább oktató és szakmai munkáját. Doktori disszertációját vékonyfalú acélrudak stabilitási vizsgálataiból írta meg 1971-ben. Minthogy kiválóan beszélt németül, lehetősége nyílt kandidátusi kutatásra a Drezdai Műszaki Egyetemen. Eredményei alapján 1972-ben szerezte meg a műszaki tudomány kandidátusa fokozatot. 



A 70-es évek elejétől kezdett el foglalkozni a könnyűszerkezetes gabonatárolókkal. Az akkor újszerű acélszerkezetek elismert kutatójává és szakértőjévé vált. Kiemelkedő szakmai tevékenységét a szakterületen megjelent könyvek, cikkek, előadások, tervek és szakértői jelentések sora fémjelzi. 



Méltatlanul későn, csak 1980-ban, 54 éves korában nevezték ki egyetemi docensnek. Ezt követően kapott nagyobb szerepet a tanszék oktatásában; előadó, diplomaterv-konzulens és államvizsga bizottsági tag lett a graduális és a szakmérnöki képzésben is, egészen az 1996-os nyugdíjba vonulásáig. 



Emberi erényeit csak azon kollégái ismerhették meg, akiket közelebb engedett magához. Mi megtudhattuk, hogy a kemény külső mögött az örök emberi értékek iránti erős elkötelezettség, mély érzelmek és szeretet lakozik. 



Szenvedélye volt a sízés; lelkesedése magával ragadta kollégáit az Acélszerkezetek Tanszéken. Nagy türelemmel tanította meg a fél tanszéket a sízés fortélyaira. Emlékezetes sítúrákon vettünk részt vele, sok éven át szokásosan február utolsó hetében a Chopokon, valamint a Mátra, Ausztria és Bulgária síterepein is. 



Munkájáért, helytállásáért a 90-es évektől kezdődően több elismerést kapott; többek közt 1991. október 23-án az 1956-os Emlékéremmel tüntették ki, 1995-ben Rektori Dicséretet, majd 2006-ban Korányi Imre díjat kapott, amire különösen büszke volt. A Műegyetem 1956 Alapítvány egyik elindítója, alapító és kuratóriumi tagja.



Azt a boldogságot, amit egy gyerek jelent csak élete alkonyán ismerhette meg, Lilla lánya születésekor. Gyakran mondta: „minden napomat beragyogja ez a kislány”! Ebből a boldogságból másfél évtizednyi adatott számára.

Befejezésül, személyes emlékeimmel szeretném zárni búcsúztatómat. Sándor nekem nem csak kollégát, hanem atyai igaz barátot jelentett. 1984-ben, amikor a tanszékre kerültem éppen vele kerültem egy irodába. Halász professzor úr bátorított: „meglátod, jól meglesztek egymással!”. Igaza lett. Sándor érdeklődő mellémállása, segítőkészsége, a kölcsönös tisztelet, a hosszú beszélgetések – kedd délutánonként általában hármasban Platthy Pali bácsival, – barátságot érlelt köztünk. Feledhetetlen nyári napokat, heteket töltöttünk a tihanyi nyaralójában, sokszor meghívott, hogy beszélgessünk a Dezső utcai házában. A többi hasonló korú kollégától eltérően számomra, Ő sohasem „bácsi” volt, mindig csak „Sándor”.



Kedves Sándor! Búcsúzom, búcsúzunk Tőled! Nyugodj békében!