2016. május 14.
Kaliszky Sándor Széchenyi-díjas építőmérnököt, akadémikust hétfőn kísérték utolsó útjára a Farkasréti temetőben.
A temetésen a Budapesti Műszaki Egyetem és az Építőmérnöki Kar nevében a búcsúztatót Kollár László, az egyetem Tudományos és Innovációs Rektorhelyettese mondta:
„Tisztelt gyászolók, rokonok, barátok, tanítványok, munkatársak!
Kilenc évtized nagy idő, a magyar államiságnak közel egy tizede, átível világháborún és több rendszerváltáson, felölel két ipari forradalmat, magába foglalja a mérnöki munka gyökeres megváltozását; így, miközben szomorú szívvel állunk Sándor sírjánál, tudva, hogy sokunknak a kilenc évtized sincs megírva a sors könyvében, megbékélt szívvel vesszük számba Sándor gazdag és sikeres életpályájának sok-sok eredményét.
Számomra a vele való első találkozás 1978 ősze, a mechanika előadás a K II, 21-22 előadóteremben. Nemrég évfolyamtársaimmal idéztük fel ennek emlékét: világos, sallangmentes előadás, logikus felépítés, lényegre törekvő mondandó, biztos szakmai tudás, áttekinthető táblakép, a műegyetemi elődök, az általa hallgatott Abody Előd, Egerváry Jenő, Mihalich Győző, Korányi Imre, Palotás László legjobb hagyományait folytató professzor. Később már doktoranduszként hallgattam előadását héjak képlékeny viselkedéséről.
Közvetett kapcsolódásunk azonban sokkal régebbi, apám, Kollár Lajos az ötvenes évek elejétől a forradalomig, pontosabban 1957-ig a BME Mechanika Tanszékén együtt dolgozott vele. Csaknem egyidősek, mindketten a Piaristákhoz jártak, apám Veszprémbe, Sándor Budapestre. Anyám, a nyilvánvaló embert próbáló politikai viszonyok ellenére nagyon pozitívan emlékszik az 50-es évek elején a Mechanika Tanszéken folyó szakmai és társadalmi életre. Rajtuk kívül Vértes György, Berger Pál, Roller Béla és Korda János tartozott a fiatal csapathoz, sajnos közülük, már csak egyikük van közöttük. A tudományos munka mellett a tanszék számos ipari munkát végzett, gyakran este és a hétvégén is bent dolgoztak, a diktatúra legkeményebb éveiben is, hatalmas szellemi tudásuk révén rendszeresen terveztek, szakértettek, KK-ztak. Nemcsak együttdolgoznak, esténként is összejártak, pezsgő társadalmi életet éltek. A tanszéki fiatalok szinte mindegyike jelentős tudományos karriert is befutott, de közülük is az egyik leggyorsabb Sándor pályája: 1961-ben kandidátusi, 1967-ben nagydoktori fokozatot szerez, ezzel párhuzamosan 1963-tól egyetemi docens, 1969-től egyetemi tanár, 1971-től, 22 éven át a Mechanika Tanszék vezetője.
Tudományos karrierjére is alapvető befolyást gyakorolhatott a Mechanika tanszéken folytatott ipari munka: a témakör, a képlékenységtan, amelyből világhírű lett, akkor került a mérnöki gondolkodás fókuszába. Két éven át Menyhárd István és Barta József mellett aspiráns az Építéstudományi Intézetben. Menyhárd nemcsak az egyik legjelentősebb magyar héjtervező, hanem az első, törési elméleten, képlékenységtanon alapuló hazai szabályozás megalkotója is. Sándor nincs még negyven éves, amikor a Képlékenységtan című hézagpótló monográfiája magyar nyelven megjelenik, amelyet hamarosan követ a német, majd az angol kiadás. A könyvet több mérnökgeneráció, beleértve magamat is, forgatta nagyon nagy haszonnal, és forgatja máig is.
Sándor életútjában meghatározó volt, hogy számos rövidebb út mellett, több hosszabb külföldi tanulmányútja és munkavállalása is volt: 1964-ben Southhamtonban ösztöndíjas, 1972-ben az ausztráliai Monash Universityn ad elő, 1980-ban, majd 84-ben vendégprofesszor a Milwaukee egyetemen. 1985-ben elvállalta az udinei Mechanika Tudományok Nemzetközi Központjának rektori teendőit, amelyet, a BME-n folytatott tevékenységei mellett, 16 éven át látott el.
A számítógép megjelenése a hatvanas-hetvenes években alapvetően megváltoztatta a mérnöki gondolkodásmódot, a mérnöki tevékenységet is. Ebben az átalakulásban a Mechanika Tanszék, a nemzetközi trendeket jól ismerő vezetőjével kulcsszerepet játszott: algoritmusokat fejlesztettek, számos doktori disszertáció született a numerikus mechanika témakörében, ipari igényre véges elemes illetve rúdszerkezeti programokat írtak. Sándor a képlékenységtani tudását ötvözni tudta a numerikus mechanika kínálta lehetőségekkel, és jelentős eredményeket ért el, a számítógépek megjelenésével fontossá váló, szerkezetoptimalizálás témakörében is.
A külföldi kapcsolatok nagyon sok együttműködést, kutatócserét, látogatást inspiráltak, de talán ennél is fontosabb, hogy Sándorban olyan tudás gyűlt össze, amely keveseknek adatott meg: a mechanika mély elméleti alapossága, a gyakorlatorientált mérnöki tevékenység, a külföldi mérnökképzésekben való részvétel kapcsán a különböző oktatási struktúrák értő tudása, és a CISM rektoraként a modern kutatási területek naprakész ismerete. Ezek együttese tette lehetővé, hogy 22 éven át a BME tanszékvezetőjeként, 6 éven át az Építőmérnöki Kar dékánhelyetteseként aktív, széles látókörű résztvevője lehessen a karunkon folyó oktatási reformoknak.
Sándor eredményeit számos díjjal és kitüntetéssel honorálták, csak az oktatáshoz, egyetemhez kötődőeket sorolom: 1993-ban a BME Emlékérme, 1995-ben a Liege-i egyetem érme, ugyanebben az évben a Krakkói Egyetem Aranyérme, 1997-ben Szentgyörgyi Albert-díj.
Kaliszky Sándor 46 év után, 1997-ben vonult nyugdíjba a Műegyetemen, de ez nem a kutatómunka befejezését jelentette, professzor emeritusként munkatársaival aktívan dolgozott és publikált csaknem további két évtizedig.
Most amikor felidézzük emlékezetünkben kedves alakját, az egyetemi előadót, az akadémiai osztályülések bölcs hozzászólóját, a nemzetközileg elismert kutatót és tudományszervezőt, egy sikerekben és elismerésekben gazdag életet, hadd zárjam Sík Sándor soraival, aki a piaristák rendfőnöke volt, amikor Sándor a pesti gimnáziumukban érettségizett:
De minek ez a sok mihaszna kérdés?
A tett a fontos, nem a szürke értés.
Zárlatig úgyis elkészül a mérleg.
Csak egy a fontos: égjek s el ne égjek.
Mint a pusztai vadrózsabokor.
A nap is legszebb naplementekor.
Kedves Sándor, nyugodj békében!”